Est

Lement a nap
Az úszó se mozdul
Pakolni kéne, menni
Hazavárnak hallal vagy
Nélkül, csak egyben épen

 

Csak még egy hal, kis kapás
Csupán csak, az kéne még
Hág légyen örömöm, kérlek
Kis hal is elég, csak éljen
Adj halat tenger kérve kérlek

 

Lopakodik a setét, szürkélik
Erősen, pakolni kell hát, evezni
Kikötő vár, hív, jer haza kérlek
Holnap is nap lesz, hal is lészen
Csak jer, a sötét kint ne érjen

 

Csendes a világ, sötétség
Teret nyert, szétterült egészen
Csillagtalan éj, holdsugár sincsen
lszanak a halál, a horgász is horkol
Véget ért a nap, a macska dorombol

Est

Fények hullámát nézem

Csobban a lét a köveken

A végtelen partot nyaldos

A tenger örök szerelem

A part fáit nézem, pálma

Fenyő vegyesen, mind más

Mind szép, tengert idéz

A hullámok sohase csendesek

Kövek kavicsok homok

Az idő foga-tenger megőrölte

Csend macskát kísért, hal,

Úszik a boldogság itt velem

‘gelt

Nézik a fák a tengert

Magasra tőrnek és előre

Dőlnek, jobban lássanak

Sudár alakjuk a feszült

Figyelem. Gyönyörkődnek

Mókus jár szedi a tobozt

Itthon van, gyűjtöget

Madár dal kíséri léptét

Vidám a nap, jóreggelt

Csend mesél

Lelkemből letörtem neked

mesébe csomagolta az éj

Fogad úgy minden szavát

mint csillagos álmát az éj

 

 

 

 

Jer kedves, ülj csak ide

hallgasd mit mesél a csönd

Meglásd mire végére ér,

a bánat tőled elköszön

 

 

Tudjátok, hisz ismertek

ezer felé visz utam,

bejárom a világot régen

sok mindent látok, hallok,

 

Történt egyszer, régen,

Két asszony szült, két

gyermeket, szépet, okosat,

és boldogan éltek

 

Messze éltek egymástól,

nem sejtették él a másik,

de boldogságuk egyforma,

s köröttük a világ csábít

 

Köröttük a fák nevettek,

virágtáncot járt a szellő,

a patak fényben fürdött

és daltól volt hangos az erdő

 

De hogy s hogy nem nem tudom,

másfele jártam én sokáig,

mikor megint arra vitt a szél,

felhős, komor volt az ég

 

Gyász ült tort, hangtalan,

a két gyermek egyszerre elment

az űr utánuk akkora, a hold

elveszett benne. Két asszony

 

némán állt, végtelenbe réved

A fák hallgattak, virág sincs

elmúlás táncát járta a szél,

a patak árnyékba élhet

 

Két asszonyi sors összeér,

a veszteség végtelen, félnek,

Mi legdrágább volt nekik

tovaszállt a sötétségbe

 

Két asszony, két világ,

kétségek között élnek,

Élet e az, mi rájuk vár,

Létezhet tovább élet?

 

Az egyik asszony megrekedt,

örökös gyász él benne,

őszi avar világa, elmúlás,

árnyék csak a csendje

 

A másik asszony tovább lép,

“Lili” kézen fogja bátran

Hagyja életbe vezesse, újra,

bárhogy is imbolyog lába

 

Nehezen lép, nehéz az út,

Csak gyermekmosoly a támasz,

Szükség van rá? Vigaszt nyújt,

Életet oszt magában fájva

 

Ki vigaszt nyújt, vigaszra

lel, fa mosolyog rá ma

holnap talán ránevet

Virág bimbózik nála

 

Meséjét hallgatnánk még,

De ismerjük minden szavát,

Jaj, de sokakat elvesztettünk

Gyertyafény erdő lassan a lelkünk

 

 

 

 

időképtelenség

 

kövek zörögnek hangosan
Én tettem a dobozba bele,
vagy fülemben van hiba
vagy hiba sincs, csak öregszem
Csöndvágyam most reped szét

egy virágszálba gyönyörködök
két bimbója csodaszép
mosolygós, jó földben él
néha fúj a szél, le is hűl,
most beborult az ég

víz csobog, nem hallgatom,
a folyását nézem, kavarog,
köveket sodor, utat mos,
partot épít, homokpadot

egy hal lubickol, élvezi,
vizet hasít, egyet lebeg,
napsugár csillan, árnyék
kacsint, szellő felnevet

kövek zörögnek hangosan
a hang elillan, a kő marad
folyami kavics folyótlan
áll a visszhang hangtalan

Fokhagyma illatú csönd

 

Kong a csend, mint a harangok,

A hívek itt örök hallgatásban élnek

Visszarettennek hallgatásuk visszhangjától

Ők csak a békés nyugalmat vágyják

Élvezni a természet szépségét

 

Az ember a természet része

 

Megy zajong, tipor lábbal és szóval,

Ól háborúban, békében szavakkal,

Mindent eltapos, hogy előrébb,

Felhalmoz mindent utódainak

-utódokat agyonnyomja, érték,-

 

Betondzsungel egyforma sorházak,

Néhány csenevész fa, letörik,

Aszfalt mindenűt, az tiszta,

Fű sárt takar, élet dúl benne,

Bogaraktól retteg még a tizediken is

 

Éjjel felnéz, világos az ég alja,

Fénnyel szennyezett csillagok,

Nem látszanak, hangok a zaj,

Autók rohannak valahová,

Szomszéd kutyája ugat, lakásban

 

Olyan természetes a természetellenes

Megszoktuk, ez a természet

Egy kisgyerek guggol, hangyát néz,

Hatalmas morzsát cipel, viszi,

Megszűnt a világ, ők ketten vannak

 

Ordító csend

 

Régesrég a csendbe menekültem

Utálom azt, mit ma politikának neveznek

Sok sok éve hallgatom a csendet

Csend tükrén át nézem a világot

 

O mond mit jelent, mikor törvényben

Személyek a kivételek, egyenlőbbek,

Mikor személyre-szervezetre hoznak törvényeket

Mond mivé silányítják a tőrvényt?

 

Mond, mikor a politikusok fenhangon csalnak

Leírják több a kiadásuk mint a bevételük

És félretettek ennyit meg annyit, mond

a néma rendőrség-ügyészség mit jelent?

 

Mond, mikor a kormány minden tettében

Látod, ez kinek és milyen érdeke,

Személyeké és nem országé mond

Mindez hova vezet?

 

Mond, mikor ezt az utolsó ember is tudja

Hallgat a nép mégis, elfogadja ezt,

Külföldre megy vagy itthon halódik,

Mond mond ez hova vezet

 

Ülök a csendbe és hallgatok

Hiába fogom be fülem

Kérdések elöl el nem futhatok

Hisz csak magam kérdezek

Május 26

 

Nincs helyed a temetőben

életre ítéltettél

szükség van rád

szeretnek

 

Itt, most és mindörökké,

mug élek, hisz te szültél

te adtad nekem életem

legyél itt hát, őrizd

 

Te emlőidből bugyognak

fel szavaim, képeim,

hangod hozta el értelmem

érintésed a megnyugvás

 

elhagytál, elmentél örökre

 

nincs helyed az életben

magaddal vitted létem,

vegetálok csak immár,

csak emléked hagytad rám

 

Már sehol nem láthatlak

csak belém égett lényed

örökkön velem és soha

hozzád szól minden szavam

 

Elvettél mindent, emlőd,

szavaid, érintésed mind

örökül hagyva a csöndet,

belenyugvásra, nem megy

Visszhang-talan

Csend tükrébe bambulok

A magány tengerén feljajdulok

Nem vagy itt velem, tudom

A pillanatba belebukom

 

Mit érez a sárga rozsa,

Ha elhagyja sárgája,

Mi válik a zene

Ha csendé válnak a hangok

 

Átjár az éj csendje

Mindennek megvan a rendje

A végtelen neked zengje

Némán, csak hogy belengje

 

Pipacs a piros tükrében

Szürkén áll a szürkeségben

Tevén a púpja gajdol

Sivatagba ne barangolj

 

Sóhaj fekete köntösbe

Egy pillanat az idő résében

A múlandóság az egyetlen örök

Nem baj, ha sohase jövök

Az idő fogja
alcím: Egypercetlen

Avit vagyok, rég lejárt lemez,
Múlt maradéka, itt felejtett felesleg.
Értetlenül nézem köröttem a világot,
Búsongás, harc a mindennapokért,
Hit, mely palástként takarja érzéketlenségét,
Gyülölködés, harag és a kívánságok

Apám arra tanított, magad felelsz létedért,
Ki mit él meg, hova fekteti a hangsúlyt,
Mi fontos, mi az érdektelen, csak töled függ
Ezektől leszel boldog vagy boldogtalan.
Világod TE éled magadnak, még segíteni se lehet,
Mindenki úgy cseszi el életét, ahogy tudja

Nézem az embereket, szavak repkednek,
Ünnepi áhitat búsong, ünnepi magány,
Nem magát adja, vár, jöjjön el-érte-hozzá-neki.
Őskövülett vagyok, itt maradt múlt,
Rosszul neveltek, boldogságra,
Talmi értékeket nem hajszolok,
Értetlen nézem, ez a mai világ